Roy Campbell-Joe McPhee Quartet

Léteznek olyan vélemények, amelyek szerint a tragikusan fiatalon elhunyt szaxofonos, Albert Ayler halála a dzsessz végét jelentette. Bár azóta történt egy és más az improvizatív zenében, annyi tény, hogy Ayler helye a dzsessz legnagyobb újítói között van. Most a New York-i avantgárd dzsessz négy nagy alakja állt össze egy igazi szuperkvartetté, hogy megidézze e korszakos művész emlékét.

A kvartett magját a két szólista, Roy Campbell és Joe McPhee adja: Campbell sokoldalúságához nem fér kétség. Trombitásként, szárnykürtösként, fuvolistaként sőt, hegedűsként is egyaránt elsőrangú, a zongorázásba is belekóstolt, számos saját felvétele mellett pedig mérhetetlen mennyiségű lemezen játszott közreműködöként. A patinás névsorban szerepel Sun Ra, David Murray, Cecil Taylor, Mark Ribot vagy John Zorn: a teljes New York-i dzesszelit.

Joe McPhee, a keleti-parti avantgárd dzsessz egyik legnagyobb formátumú egyénisége. Az elsősorban tenor- és szopránszaxofonosként, illetve egy különleges hangszer, a "zsebtrombita" mestereként számon tartott muzsikus-teoretikus-költő-polihisztor McPhee a hatvanas évek közepétől folyamatosan jelen van a free jazz színtéren. Állandóan kísérletező szellemisége, elképesztő mennyiségű, de mindig egyformán magas színvonalú felvétele, folyamatos kacérkodása az elektronikusan manipulált hangzással valóságos kultusz-státuszt hozott számára.

A dobos és ütős, Warren Smith lényegében maga a dzsessztörténet. Ő az egyetlen a kvartettben, aki nem a New York-i avantgárd gyermeke, hanem a mainstreamből érkezett: a hatvanas években a Motownnál stúdiózenészkedett, és Gladys Knighttől Harry Belafontén keresztül Barbra Streisandig, Aretha Franklinig és Marvin Gaye-ig tart trófeái sora. Ezzel párhuzamosan a dzsesszel sem szakított, Gil Evans, Charles Mingus, Miles Davis éppúgy zenésztársa volt, mint Max Roach vagy David Murray. Smith még most, közel hetvenötévesen is aktív és virgonc, fáradhatatlan szereplője a kortárs dzsessznek.