A festmények egy része annyi megpróbáltatáson ment keresztül, mint a régebbi alkotások. Az elhanyagoltság, szétszórattatás állapotából Saphier Dezső hozta vissza őket, mindent megtéve azért, hogy a múltnak ez a darabja a jelen tanulsága legyen.

A nők nem voltak számszerű kisebbségben, viszont a tárgyalt korszakban háttérbe szorultak az élet számos területén. Mindezek ellenére a Saphier-gyűjtemény háború előtti festőnőinek bőven nyílt lehetőségük a tanulásra, hiszen java részük a felsőbb körökből származott. Volt alkalmuk a bemutatkozásra is, "... a rendes kiállítások mindegyike tarkázva van nőnemű művészekkel." - írta egy kritika az 1930-as évek elején. Szégyen, de az utókor bánt velük méltatlanul.

A 20. század első felét bemutató kiállítások rendszeresen mellőzték a női alkotókat, és nemcsak itthon, hanem külföldön is késve került fókuszba a női művészet! Önálló témaként csak a legutóbbi évtizedekben tűnt fel, mintegy visszafelé íródva, a 20. századi alkotásokból kiindulva. Ezek tükrözik azt a látásmódot, lelkiséget, amely már korábban is megvolt, de csak ekkor jött el a közlés ideje. A "potencialitásból" "aktualitás" lett. Ezért is időszerű Saphier Dezső gyűjteményének a bemutatása, amely a friss élmény erejével hat, a műélvezeten túl mélyen elgondolkodtat, és nem hagy közönyösen.