A kristálycsillár ragyogása
A falak között múlt századfordulós történetből kosztümös-romantikus filmet lehetne forgatni. A falak mögött a legkorszerűbb gépészet és elektronika rejtőzik, mely akár egy science fiction színhelyévé is tehetné ezt a házat. Múlt és jövendő randevúja… Mint az életünk.
Azt mondják a lélekbúvárok, akárhány helyen laktunk is életünk során, az az igazi otthonunk, ahová álmainkban visszajárunk. A többi csak lakás. Meg hogy gyermekkora színhelyére mindenki vissza-visszamegy álmában, még ha felébredve nem is emlékszik rá... Aztán van, akinél olyan erős a kötődés, hogy felnőve újra megteremti a szülői otthon immár csakis őrá szabott mását. Akárcsak háziasszonyunk – ennek a gyönyörű budai háznak a tulajdonosa.
Évszázados fák között húzódik meg az egykori villa mintájára felhúzott épület. Már a kerítés is míves, igényes munka. A kapu előtt befele bámészkodva várok a ház asszonyára. Derűs hahó!-val érkezik, és percre pontosan, pedig csupa dugó az egész város.
Önműködően nyílik a kapu, a garázs, maguktól gyulladnak ki a lámpák, s ha be lenne programozva, jöttünkre lágy zene szólalna meg mindenütt. Okos ház. Benne van minden, amit ma „intelligens otthon” néven reklámoznak: automata a redőny, központi a porszívó, távirányítással, egy helyről működtethető a házimozi, a tévé, a hifi… A gépészetnek és elektronikának a ház mindhárom szintjén külön kamrányi helyiséget kellett biztosítani. Ez igen. Erről is ráismerek vendéglátómra: mindig nyitott volt minden újdonságra, az a típus, akire azt mondják, modern nő. Márkás farmer, pihekönnyű irhakabátka, alacsony sarkú körömcipő. Semmi sem feltűnő, és minden elegáns rajta. Üzletasszony, férfiakat megszégyenítő hatékonysággal dolgozik. Ránézésre high-tech berendezést, csúcsdesign olasz kanapét képzelnék a környezetébe. Ha nem ismerném régóta, el sem hinném, hogy jó helyen járok itt: csupa antik bútor, régi keleti szőnyeg és finom porcelán között. Aztán elkezdünk beszélgetni, és egészen világos lesz, miért csak a fürdőszoba és a konyha hipermodern.
– Hát erre vágytam mindig – mutat körbe a hölgy –, ilyen lakásban akartam élni, mert ilyen lakásban nőttem fel. Ez a három szoba így, egy sorban, ez volt odahaza is, még akkor is, ha csupa ágyakkal volt tele. Mert sokan voltunk, öt testvér... Én amióta az eszemet tudom, mindig szerettem a szép tárgyakat, a régi bútort. Gyerekként a furnér rajzolatába különböző figurákat láttam bele – egész jeleneteket. Természetes, hogy már fiatalon elkezdtem gyűjteni a régi darabokat. Törzsvásárló voltam az Ecserin, s bárhol járok a világban, útba ejtem a bolhapiacokat. Mindennek, ami itt van, tudom a történetét, kié volt, honnan vettem, kitől kaptam. Van két lámpám, amire hosszú évekig vártam, amíg az ismerős család, ahol tulajdonképpen nem is használták, hajlandó volt eladni nekem. Ezt a biedermeier szalongarnitúrát húszezer forintért vettük a Tűzoltó utcában, igaz, a hetvenes években, és persze nem ilyen állapotban.
– Hogyan lehetett mindent ilyen szépen rendbe hozni, felújítani? És vajon megéri?
– Mindenre vannak szakemberek, nagyon jó restaurátorok, asztalosok, kárpitosok, villanyszerelők. Nekem fontos, hogy a tárgyakat, bútorokat használni lehessen – nem múzeumban élek, hanem lakásban. Mindent használok is. Szeretem a míves asztalneműt, a szép lámpákat. De nem vagyok tárgyfüggő. Bármikor odaadom akármelyik tárgyamat egy szebbért cserébe, vagy valamiért, amire nagyobb szükségem van.
– Biztos, hogy akármelyiket? Vagy mégis van olyasmi, amelyikért hiába ajánlanának fel akár csillagászati összegeket is?
– Hát..., ha jobban meggondolom... Van. Az édesanyám csillárja az ebédlőasztal felett. Nálunk minden húsvéti és karácsonyi készülődés úgy kezdődött, hogy leszerelték ezt a csillárt, és szétszedték. Mi pedig, gyerekek, mind az öten körbeültük a nagy asztalt, és nekiálltunk megpucolni, kifényesíteni a kristályfüzéreket. Borzalmas sziszifuszi munka volt. Pont, mint ennek a faragott kisasztalkának a rovátkái közül kipiszkálni a port. Azt is mindig mi csináltuk. Utáltam. Mégis, amikor arra került a sor, éppen ezt a két darabot választottam ki édesanyám örökségéből. Nem furcsa? – tűnődik, s valahova a távolba néz.
Erre akkor nem tudtam válaszolni – bár lehet, hogy a hölgy nem is tőlem kérdezte... De azóta is itt motoszkál a fejemben: „Nem furcsa?” Nem. Mert hány olyan dolog van, amivel gyerekkorunkban ki lehetett kergetni a világból, s amit most, kötelességtudó felnőttek módjára mi is számon kérünk saját gyermekeinken? Vagy talán, mert ki-ki a maga „csillárfüzérjét” pucolva tanulja meg, hogy semmiféle ragyogást nem adnak ingyen… Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga „kristálycsillárja”, amit nem adna oda semmiért. Ami ott ragyog legbelül, fényesre simogatva. Csak úgy ragyog. Át földrészeken és évtizedeken…
|