Nyakukba vették a város lehetséges kerületeit, és a következő kilenc hónapban – írd és mondd! – pontosan háromszáznyolcvanöt lakást néztek már meg, mikor rábukkantak az igazira. A háromszobás, százhúsz négyzetméteres lakás egy 1904-ben épült házban „várt” rájuk – azonnal meg is vették. Lenyűgözte őket a parádés méretű nappali, előtte az igazi, békebeli terasszal, az eredeti állapotú ajtók, ablakok, a kézi kivitelezésű, eredeti stukkók. És nem utolsósorban az a tény, hogy a kiszemelt ingatlan fölött épp eladó volt egy, a külső lépcsőről megközelíthető, ötven négyzetméteres, kétszobás lakás is.

A családfő fantáziája tüstént működésbe lépett, megszületett a terv: a külső lépcsőből belső kell formálni, és össze kell kapcsolni a két lakást. Miután az egyébként jó állapotban lévő alsó szintet gondosan felújították, belevágtak a külső lépcső beltérivé tételébe, amely mindössze tíz négyzetmétert vett igénybe – ekkora alapterületű „lépcsőházzal” kötötték össze a két szintet. A „lépcsőház” egyéb funkciót is kapott, nevezetesen itt kapott helyet a polcrendszerrel bélelt dolgozószoba.

A lakást magától értetődően régi bútorokkal rendezték be; ezek egy része családi örökségből való, a többi pedig régiségboltokból származik. A nagy körültekintéssel felújított, eredetiségüket tökéletesen őrző stukkók, ajtók és ablakok nem is tűrnének meg mást – és természetesen a háziak sem. Az egyetlen „mai” darab a nappali falát borító, hatalmas könyvespolc, minden más a múltról mesél. Még a terasz eredeti minták alapján készült a kovácsoltvas padjai és asztala is.