De Marton nemcsak idehaza, hanem külföldön is ismert művész, hiszen Angliában, Francia- és Németországban, a Vatikánban, Kubában, sőt még Japánban is ismerősen cseng a neve; a Duna-parti Kiskirálylány Tokió legnagyobb kulturális központjának is dísze, több más, világhírű szobrász munkái között. Marton emellett azon kevés művészek egyike, akinek három alkotása a brit trónörökös, Károly herceg gyüjteményét gazdagítja, ezen kívül két alkotását a Királyi Gyűjtemény Alapítvány gyűjteményében mutatták be a Hercegek, mint mecénások című kiálításon a Walesi Nemzeti Galériában. Szülővárosában, Tapolcán pedig állandó tárlata látható a művésznek.

A művész feleségével és gyermekeivel él budapesti otthonában, amelynek szobáiban is szobrok állnak, falait pedig akvarelljei töltik meg. Dolgozószobájában többek között a monumentális szobrászat iránt érzett vonzalmáról, különös hangulatú, gyönyörű műtermének történetéről, a környezet fontosságáról, és természetesen művészetéről, életútjáról beszélgetünk.
- Műterme még a századforduló táján épült házzal együtt született, igazi szobrászműhely. Mióta alkot itt? - kérdezem a művészt.
- Több mint ötven évvel ezelőtt, éppen hatodéves voltam a főiskolán, amikor romos állapotban bérbe vehettemVastagh György szobrásznak és feleségének, Benczúr Olga festőnek a műtermét. Három évig tartott, míg sikerült rendbe hoznom a saját költségemen, és azóta is ebben a műteremben dolgozom. Kiváló adottságai vannak, hiszen óriási, tizenkét méternyi belmagassága számomra ideális, és ragyogó világítása lehetővé teszi a nyári-téli, folyamatos munkát. Ma is minden nap hat-nyolc-tíz órát töltök munkával. Ha valamibe belekezdek, azonnal szeretném készen is látni, ez pedig hónapokig tartó, kemény munkát jelent. De a műterem hangulata is olyan, hogy egyszerűen nem lehet benne nem dolgozni.
- Ez azt jelenti, hogy a közvetlen környezete is munkára inspirálja?
- Hogyne, hiszen a lakás és a műterem atmoszférája egyaránt igen fontos a számomra. A mai, modern székek, asztalok például nekem idegenek, nem érzem a hangulatukat, sőt, úgy érzem, nemcsak hogy nem ösztönöznek, de visszafognak a munkában.
- A lakás berendezése tulajdonképpen egyszerű, a nappaliban régi bútorok állnak, és közöttük is kisebb-nagyobb méretű szobrok...
- Még évtizedekkel ezelőtt vásároltunk nagyon olcsón néhány darabot, amelyekkel a nappalit rendeztük be, a régebbi készítésű, polgári, vagy parasztbútorok között ugyanis egyszerűen jobb élni és alkotni. A szoborkompozíciók egyébként először kisebb méretben, ötös léptékben készülnek el gipszből, a nagy méretek miatt nem tudom őket eredeti nagyságukban tárolni.
- Vajon miért a monumentális méretek foglalkoztatják?
- Ezzel az adottsággal születtem, kiskoromtól fogva a mindig a nagy méretek után vágyakoztam. Első szobrom, a Pásztorfiú, amelyet tizenhét évesen készítettem, majd másfél méter magas, ez pedig nagynak számít egy fiatal szobrásznak. De rajzolni is szívesebben rajzoltam életnagyságban, mert egyszerűen gyorsabban ment, mint a kis méret.
- Önt főként szobrászként ismerik, holott egy másik, szinte ellentétes műfajjal, az akvarellel is évtizedek óta foglalkozik. Hogyan fér össze ez a két, nagyon különböző műfaj?
- Mint mindenki más, én is rajzzal, festéssel kezdtem, amit azóta sem hagytam abba. Az akvarell különleges technikát igényel, a látvány azonnali rögzítését jelenti, ezzel pedig segít a szobrászatban is. A szobortervek készítésekor is ugyanis szinte azonnal látom a kész tervet, ezért gyorsan, javítások nélkül tudok dolgozni. A kettő jól kiegészíti egymást.
- De úgy tudom, soha nem ad el akvarellt.
- Így van. Az akvarell megismételhetetlen, és ezt nem lehet pénzzel megfizetni. Leginkább a külföldi útjaimon készítek akvarelleket, amelyek szép emlékek, ha rájuk nézek, ma is olyan, mintha ott lennék.
- Min dolgozik most?
- A Lószerelem című szobron, amely kicsiben már meg is van. Köztérre mintáztam, bár nem kaptam rá felkérést.