- Bevallom, kellemes meglepetést szerzett ezzel a rendezett, polgári miliővel.
- Most magamtól balra, a felségem felé kell mutatnom - mondja Soltész Rezső -, mert a lakás képe őt dicséri. Az a harmónia, amit most itt lát, lépésről lépésre lett ilyen - még kimondani is sok! -, harmincöt év alatt. Megközelítőleg azonos az ízlésünk, így a berendezés meglehetős egyetértésben alakult ki, s ha néha mégis akadt köztünk nézeteltérés, én soha nem erősködtem, inkább engedtem a nejemnek. Egyrészt, mert ez a kényelmesebb megoldás, másrészt, mert Juditnak általában igaza van.
- Ebben az “engedékenységben” persze az is benne van - mosolyodik el Judit -, hogy egyéb ügyekben Rezső akarata érvényesül, így a lakberendezésre rálegyint, azt rám hagyja. Nagy rizikót nem vállal, hiszen ismer jól, tudja, hogy nem hozok a házhoz olyasmit, ami tőle idegen. De még ha akarnék, sem tudnék, mert az én Kos jegyű férjecskémmel nem olyan egyszerű a vásárlás: igen komoly előkészületeket igényel.
- Így igaz - neveti el magát a “Kos”. - Ha meglátunk valamit…, illetve: ha Judit meglát valamit, mert én már csak azt látom, amit ő megmutat nekem; szóval mielőtt bármit megvennénk, valóságos előtanulmányokat végzünk. Velünk az nem fordulhat elő, hogy csak úgy bemegyünk valahova, és kijövünk mondjuk egy komóddal; mi többször visszamegyünk, előbb megnézzük a kiválasztott darabot távolról, a kirakaton át, aztán az üzletben körbejárjuk, megtapogatjuk, körülszaglásszuk, kihúzzuk a fiókjait, lemérjük… Szóval a választás nálunk kész szertartás.
- Ennek a szertartásnak nyilván volt ideje kialakulnia, hiszen a már emlegetett harmincöt évből az derül ki, hogy kamaszkoruk óta együtt vannak.
- Ha nem is egy osztályba, de mindketten a Toldi gimnáziumba jártunk - meséli a férj -, ennek ellenére a “szikra” mégsem az udvaron, vagy a tornateremben, hanem egy húsvéti locsolás alkalmával pattant ki közöttünk. Az én barátaim és az ő társasága valahogy egymáshoz csapódott, s nekem Juditot meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve volt.
- Azonos környéken, a Halászbástya alatt laktunk - emlékezik vissza Judit -, s később tizenöt évig ott is éltünk, a nagyszüleim hajdani otthonában. Egy öt méter hatvan centi belmagasságú, boltíves, ablakfülkés lakásban, annak minden nyűgével, bajával, de minden szépségével is. Noha bútorzatot is örököltünk a családból, azt kénytelenek voltunk kiselejtezni. Akkoriban a polgári bútor a kutyát sem érdekelte, nem lehetett sem eladni, sem felújíttatni őket. Azokban az években nem volt értékük a régi, míves daraboknak.
- Akkortájt mindenki modern bútort akart - folytatja Rezső. - Mi mégsem ezért váltunk meg az örökölt tárgyainktól, hanem mert annyiért újították volna fel őket, amennyit képtelenek voltunk kifizetni. Ezért betettük a foteleket, székeket, kanapékat egy tárolóba, ahonnan aztán idővel eltűntek: ellopták, talán felaprították őket. Rémes élmény volt, amikor nem találtuk a bútorainkat, hiszen szerettük ezeket a darabokat. Nekem volt egy kedves nagymamám, aki tipikus polgári stílusú miliőben élte le az életét. A nagy, széles kanapé, a kényelmes fotelek mind-mind melegséget, biztonságot sugároztak, s én ebből a nyugodt, finom hangulatból egyfajta töltést szívtam magamba.
- Mi abból az “elveszett Paradicsomból” a koloniál irányába “menekültünk” - veti közbe Judit -, ami ma szörnyen hangzik, de akkor számunkra ez volt a semmivé lett polgáriasság jelképe.
- Amikor aztán átköltöztünk ebbe a tágasabb élettérbe - folytatja Rezső -, és már megjelentek az elérhető árú bútorok, lassan, fokozatosan beindult a “lakjuk be a teret” folyamat. Először egy komód került a házhoz, aztán ahhoz csatlakoztak a tükrök, fotelek, szekrények. Ahogy haladtunk előre az időben, úgy tértünk vissza lassacskán a régi bútorokhoz - a gyökereinkhez.

BORS EDIT