Az én életemben nem volt sok költözés. Először, 28 éves koromig a Fürst Sándor utcában laktam, aztán ideköltöztem. Csak ezen a két helyen laktam. Nem mi építettük ezt a házat, viszont sokszor átalakítottuk. Minden alkalommal, amikor a berendezésre kerül a sor, abban nagyon szívesen veszek részt, bele is szólok. Kifejezetten szeretek lakberendezési dolgokkal foglalkozni. Van például egy szecessziós tálalószekrény, amit az Ecseri piacon vettem ötezer forintért. Darabokra volt hullva, látszik is, hogy a fölső meg az alsó része nem tartozik össze. El kellett vinnem egy asztaloshoz, ki kellett cseréltetnem benne bizonyos üvegeket, a réz részét megjavíttatni, márványt kellett közé szabatni. Sokat foglalkoztam vele, s úgy örültem, amikor kész lett, olyan szép.
– A régi tárgyakban mi fogja meg? A kidolgozottságuk, a művességük, az anyaguk, vagy pusztán az a korszak, amelyből származnak?
– Nem tudom pontosan megfogalmazni. A XIX. század vége után készült tárgyak vonzanak, annál régebbiek nem. Ha például rám maradt volna dédnagyanyám ükanyjának a sodrófája, azzal nem tudnék mit kezdeni. De a szecessziótól kezdve már szeretem a bútorokat, dísztárgyakat. Két falikart vettem például Hemző Ilonától. Ő az, aki a Nosztalgia Kávéházat rendezte be annak idején. Nagyon nehezen vettem rá, hogy adja el nekem a két falikart. Ezeket szeretem, hogy miért? Nem tudom. Szerintem a szecesszió és a modern nagyon szépen kiegészíti egymást. A mai kornak a simább, egyszerűbb vonalvezetése és egy-két régi szép dolog párosítása barátságossá, lakályossá tesz egy lakást. Egyébként nincs nagy művészettörténeti érzékem. Egyszerűen csak szeretem összeszedegetni a nekem tetsző dolgokat, és szeretek szép otthonban lakni.

Ha régiségboltot látok valahol, oda biztosan bemegyek. Pedig kifejezetten a modern lakberendezés híve vagyok, és nem szerettem volna soha muzeális tárgyak között élni. Viszont a modern stílust picit hidegnek találom, ezért érzem azt, hogyha a modernet összekeverem a szecessziós bájjal, akkor barátságossá válik egy lakás, jó élni benne.
Úgy gondolom, hogy a lényeges, ízlésbeli dolgok az örökléstől is nagymértékben függenek. Meghatározó lehet például, hogy milyen környezetben nőtt fel az ember. Az én gyerekkorom színhelye egy viszonylag szegény, kispolgári lakás volt, egy-két háború előttről örökölt tárggyal, az ötvenes évek unalmas berendezésével.

– Ha ilyen megkülönböztetett figyelemmel tud tárgyakkal foglalkozni, talán van valamilyen gyűjtőszenvedélye is?
– Évekkel ezelőtt nyilatkoztam valahol, hogy anyáméktól örököltem három pici mokkás csészét, köztük gyönyörű Rosenthal, kézzel festett darab is van. Ezeket nagyon szeretem, és még az is meglehet, hogy egyszer mokkás csészékből gyűjteményem lesz. Ebből egy idős hölgy arra következtetett, hogy én mindenféle kávézással kapcsolatos tárgyat gyűjtök. Kaptam is tőle egy nagyon szép régi cukortartót, amit azóta is nagy becsben tartok.
– Van otthonában olyan tárgy, amelyhez különösen ragaszkodik, vagy amelyhez fontos emlék kötődik?
– Itt áll például egy csapó, pedig igazán nem illik a lakásba. Gyerekkoromtól kezdve filmrendező akartam lenni, aztán végül színésznek álltam. Negyvennyolc éves koromban forgattam a Sztracsatella című filmet, amit én írtam, játszottam, rendeztem, eltettem a csapóját, ami azóta is itt áll. Ez egy helyes, filmes műszaki eszköz. Nagyon ragaszkodom hozzá, hiszen már tíz esztendeje őrzöm.

Ezen kívül szeretem azt a fényképet, amely anyámat ábrázolja, ahogy másfél vagy kétéves korában áll, azt hiszem a Liszt Ferenc téren, a nagyapám bőr üzletének ajtajában. Jó, hogy ez itt van.
Több mint húsz éve játszom a Játszd újra, Sam! című darabot a Vígszínházban. A feleségemtől tavaly előtt megkaptam születésnapomra a színdarab díszletét kicsinyített formában. A nappali könyvszekrényébe látható a beépített, miniatűr díszlet. Minden megvan benne, az összes kelléktől kezdve a súgólyukig, ami a valóságban is szerepel. Ezt is nagyon szeretem.
Ha kedvenc tárgyakról esik szó, a ruhákat nem hagyhatom ki. Éppen most vettem egy zakót Bécsben, ami pont úgy néz ki, mint az apáink ötvenes évekbeli, halál unalmas szürke zakója, csak az a különös benne, hogy egy kicsit selymesebb, finomabb anyagból készült, és egy igazán jó, modern boltban állati drágán árulták. Ebből arra következtetek, hogy ez a divat. Az ötvenes évek retro divatja. Ez tetszik. Kicsit nosztalgiázós hajlamom van, az igaz.
– Talán még vásárolni is szeret?
– Igen, talán még azt is. Persze ez nem vonatkozik az élelmiszeráruk beszerzésére. Ruhaneműt szeretek vásárolni, vagy amikor lakásszépítés van, kifejezetten hobbimmá válik a berendezkedés. Ha venni kell egy függönyt, akkor együtt megyünk a feleségemmel, és együtt döntjük el, hogy milyen legyen.

– Mivel tölti legszívesebben a szabadidejét és az ünnepeket?
– Nagy hibám, hogy nincs hobbim, vagyis van: a szakmám. Szívesen töltöm a szabadidőmet nyaralással vagy lógással, semmittevéssel, például nagyon szívesen alszom. Ugyanis amikor dolgozom, alig van időm pihenni. Szeretek sokat aludni, akár tizennégy órát is egyhuzamban.
Az ünnepekkel kapcsolatban is zavarban vagyok. Az, hogy ünnep van, az nekem nem sokat mond. Az ünnepeken általában az emberek összejönnek, beszélgetnek, esznek-isznak valamit és örülnek egymásnak. Velem pedig olyan sokszor történik meg, hogy összejövünk, iszunk valamit és örülünk, majdnem minden második nap így van. Emellett persze keményen dolgozunk, de az is más, mert a színház valahogy olyan ünnepszerű.

Szöveg és fotó: London Katalin