Különös érzés tölti el az embert, ha megsárgult fotográfiákat vesz a kezébe. Bár nem éltünk abban az „aranykorban”, mégis nosztalgiát érzünk iránta, hiszen sok finomságával, értékrendjével példamutató. Merthogy az elmúlt évtizedek alatt hagytuk kikopni e kor báját. Ám vannak néhányan a szerencsések között, akik családfájuk miatt magukban hordozzák e csodás világot. Ha vendéglátónk, Almásy Antal származását alaposabban szemügyre vesszük, többek között az is kiderül, hogy Széchényi Ferenc is az ősei között van, dédnagyanyjának, Wesselényi Kornéliának pedig Wesselényi Miklós a nagyapja.

 

                                                          
Antal édesanyja fiatal lányként 1948-ban, édesapja pedig 1956-ban hagyta el Magyarországot. Az ifjú gróf Almásy Belgiumban látta meg a napvilágot, és ott is nevelkedett. Otthonukat szülei gyönyörű régi bútorokkal és csodás festményekkel rendezték be, amely példamutató volt gyermekeik számára. Amikor Antalt munkája Magyarországra szólította, nem volt kérdéses, hogy milyen otthont teremtsen családja számára.
Vidéken szeretett volna egy kúriát vagy kisebb kastélyt vásárolni, amely kedvenc lovainak is ideális helyet biztosított volna. Családja hosszú hónapokon át kereste a tökéletes családi fészket, de nem talált álmai vidéki otthonára. Végül a Budai hegyekben egy múlt század elején épült villa keltette fel a figyelmüket. A házat egykor a Hunyadi család építtette, úgyhogy stílusvilágában tetszett nekik, bár első látásra túl nagynak találták, és rettentően elhanyagolt állapotban volt. Az államosítást követően éveken át egy mezőgazdasági vállalat székhelyéül szolgált, majd adósság fejében egy bank tulajdonába került. A villában irodákat, mosdókat, rácsozott pénztárfülkét alakítottak ki, sárba tiporva egykori pompáját. Az emeletre vezető széles tölgyfalépcsőt zománcfestékkel festették le, tapétával leragasztott üveg válaszfalakkal darabolták fel a tereket, műbőr kárpit borította az ajtókat, linóleum a padlót. Almásyék azonban nem riadtak vissza a kihívástól. „Ijesztő volt” – emlékezik vissza a ház ura, aki szerint egy ház lelke a gyönyörű parketta. Így mielőtt igent mondott volna a vásárlásra, az egyik szoba sarkában felszedte a linóleumot, majd az alatta lévő padlószőnyeget, majd a szalagparkettát, hogy lássa, megvan-e a villa eredeti padlózata. Nagy megkönnyebbülésére megpillantotta a jó állapotban lévő, száz éves fát. (Az ingatlanügynök riadtan nézte ténykedését, mert azt hitte, Antal egy inkognitóban lévő Hunyadi leszármazott, aki az elrejtett családi vagyont akarja előszedni.) A villa túl nagy volt számukra, ezért szintenként egy-egy lakást alakítottak ki benne, kettőt bérbe adtak, a harmadikat pedig birtokba vették. Kezdetét vette a hónapokon át tartó felújítás, amelynek köszönhetően a ház visszanyerte eredeti pompáját. Az építész hosszas kutakodással előkerített néhány eredeti tervrajzot, ezekből kiderült, hogy a földszint egy részét egykor hatalmas könyvtárszoba foglalta el. Napokig tartó fáradságos munkával letisztították a lépcsőről és a mészkőről a zománcfestéket, felszedték a parkettát borító több réteg burkolatot, lebontották az állmennyezetet és a tapétázott válaszfalakat. Igyekeztek visszaállítani a hatalmas tereket. Az eredeti ablakok javarészét megmentették, az újakat pedig stílusban tartva készíttették el.

 

                                         
A tulajdonosok által lakott szint és tetőtér jelentős részét a fogadótér, a nappali és az étkező teszi ki. A hálószobák a tetőtérben kaptak helyet, kellő nyugalmat biztosítva az elvonuláshoz. A ház berendezésében az egykori szülői ház volt irányadó. A bútorok nyolcvan százalékát idehaza vásárolták a bolhapiacon, de van néhány régi családi darab is. Belgiumból inkább csak apró tárgyakat és festményeket hoztak magukkal. Ez utóbbiak némelyikének igencsak érdekes a múltja. Antal elmesélte, hogy amikor nagyszüleit kitelepítették felsőpetényi birtokukról, csupán egy húsz kilogrammos csomagot vihettek magukkal. Hideg tél volt, úgyhogy fontosabb volt számukra a meleg ruha és takaró, minthogy értékeiket mentsék. Az Almásy család szolgálatában állt egy francia chef, aki szívén viselte a család sorsát, úgyhogy a festményeket kivágta a keretekből, fellógatta a szekrények hátára. Ezek később Belgiumba kerültek és összecsavarva várták sorsuk jobbrafordulását. Amikor Antal Magyarországra költözött, a családi képek is hazatértek vele. Miután restauráltatta azokat, méltó helyre kerültek a villa falán.
A nappali és az étkező egyazon térben található, optikailag csupán a nappali kanapéja választja el a kettőt egymástól. A nappali kazettás könyvespolcát a ház asszonya tervezte, különös figyelmet fordítva minden apró részletre, amely az eredményen méltán látszik. A hatalmas üvegajtók a táncterem méretű teraszra vezetnek, rajtuk keresztül napkeltétől-napnyugtáig bejárja a fény az egész lakást. Nagy műgonddal helyezték el a lakásban a hangulatlámpákat és gyertyatartókat is, amelyek fénye melegséggel tölti el a teret. A televíziót egy decensen letakart félköríves sarokasztal rejti magában, amely finom, ám tökéletes módja a műszaki berendezés elrejtésének.

 

                                      
Mivel a családfő gyermekkora óta lovagol, a házat szebbnél szebb lovakat ábrázoló bronzszobor díszíti. A tucatnyi ütő és kobak a lovaspóló kellékei. Antal az egyik élharcosa a magyarországi lovaspólósport felélesztésének, amely a második világháború után megszűnt létezni itthon, pedig az „aranykorban” harminchat póló klub is működött. A lovaspóló a sportok királya, a királyok sportja, és akárcsak a golfozás vagy a teniszezés, gentlemansport. Alapja a fair play. Műveléséhez szükséges egyfajta emberi tartás, amely meghatározza az embert az élet minden területén.

 

 
Bár Antal harminc éven át élt Belgiumban, Magyarországon érzi magát otthon. Fontosnak tartja a múltat, őseit és családja történetét, és gyermekeit ennek szellemében neveli. Szeretné, ha fia és kislánya is megkapná azokat az alapokat, amelyeket ő a szüleitől annak idején. Hogy meglegyen bennük az az emberség, nemes lélek és tartás, amely számára irányadó egy egész életen át.