- Nemcsak maga nem, senkit se bátorítok erre. Tegyük fel, vadászok az erdőben. Soha nem vadásztam még, de tegyük fel, most vadászok. Valaki meg ott lohol mellettem, hangoskodik, zörög, nekiütődik mindennek, én éppen észreveszek valamit, céloznék, ő meg közben kérdezősködik, hogy mit látok, mire lövök, miért lövök, hogy lövök, miért éppen így lövök. Gondolja, hogy barátságos tudnék maradni? Különösen ha a vad helyett egy hajtóba durrantok bele.

Ifjúkora óta kijár. Szenvedély?

- Ki-kimenni az Ecserire valamit venni, az nem működik. Oda járni kell, mert csak így lehet valami reménye az embernek arra, hogy talál is valamit. És egy kitáruló, nagyon színes világgal találkozik, az eladók, nézelődők, alkudozók, vásárlók forgatagával meg az élet üledékével, a történelem - nagy szó - tárgyi hordalékával. Ez vonz a legerősebben az Ecserire. Ha tudná, hányan nézik le ezt az üledéket vagy hordalékot meg azokat is, akiket ez érdekel, akik foglalkoznak vele! Lomtalanításkor bontatlan bőröndöket dobnak ki, látni se akarják, mi van bennük, nem akarnak se a maguk, se más múltjával foglalkozni. A tárgyak kéretlen tanúk, méghozzá beszédes tanúk, feszélyezik, zavarják az embereket.

Van, ami hangsúlyosabb, jellemzőbb tárgy a kínálatban, mint a többi?

- Most nincs, noha azért olykor bizonyos árufajták megmozdulnak, attól függően, változott-e valami, méghozzá jelentősen, mondhatni földindulásszerűen az emberek körülményeiben.

Ez azt jelenti, hogy az Ecseri szerint jellegtelen, se ilyen, se olyan időket élünk?

- Nem. Az Ecseri azt állítja, hogy hosszan elnyújtva ugyan, de drámai időt élünk. Erre vall például, hogy amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, most magától értetődő: az egész Kárpát-medence - Kárpátalja, Erdély, Felvidék, a Vajdaság - itt van a maga kínálatával. És nem illegálisan, ahogy egyszer-egyszer korábban, hanem a kereskedés jogszerű szabályai szerint. És van itt tárgy a szlovákoktól, szerbektől, horvátoktól, románoktól, mindenkitől a közelebbi, sőt távolabbi környezetünkből. Akad kereskedő, aki havonta egyszer beül a mikrobuszába, elautózik Belgiumba, bevásárol, s hozza ide a régiségeket. Van francia kereskedő, aki nem is tud magyarul. Van fekete-afrikai, antik ezüsttel foglalkozik, és úgy beszél magyarul, ahogy mi. Mondjam az eszékit, az aradit vagy a görögöt, az olaszt? Majdnem minden szombaton itt látom őket árulni, tehát ez egy állandóan úton lévő, nomadizáló réteg. Budapest megint nyüzsgő központ. És nem csak a régiségkereskedésé. Közép-Európában felé lejt a világ.

Mit csinál, ha belép a piacra?

- Jövök, megyek, figyelek. Minthogy rendszeresen járok, nem kell újra és újra mindent megnéznem. Mert az áru meghatározott része állandó. Ebben van olyan, ami lesüllyedt, s aztán felbukkan, esetleg szándékosan pihentette a gazdája, és most a placcra állítja megint, de megtörténhet, hogy eddig nem vettem valamit észre, esetleg okosodtam, mert tanulok, tanulás közben találkozom vele, csaphatok a fejemre, de hiszen ez elém került az Ecserin, és nem tudtam, mi az! Mert erről van szó, tudjam, mi az, és mennyit ér nekem, amit meglátok. És ha tényleg kell az a tárgy, akkor azt azonnal megveszem, mert nem szabad otthagyni.

Nem tart attól, hogy lopott tárgyat vesz?

- Ez nem az én dolgom.

Szokott alkudni?

- Komolytalan ember az ott, aki nem alkuszik. És nem tiszteli a másikat. Az alku az adásvétel rítusa.

Hogy zajlik?

- Meglátok valamit, azonnal tudom - nem az értékét, mert ehhez az értéknek semmi köze, hanem azt, hogy mennyit vagyok hajlandó érte adni. Ez sok mindentől függ. Attól, hogy mennyit költöttem a múlt héten, mennyi van a zsebemben, mennyire érdekel, milyen kedvem van és így tovább. Tegyük fel, tízezerig hajlandó leszek elmenni. Elhangzik az ár, mondjuk ezerötszáz forint. Azonnal ötszázat kínálok érte, és tudom, hogy ezerért az enyém. Ha húszezret mond, akkor ötezret kínálok és tízért - remény szerint - elviszem. Szerencse dolga. Ő sem hülye, ő is ért hozzá, de esetleg mások a szempontjai. Általában a kimondott ár felénél kevesebbet kínálni, ha megengedett is, nem túl udvarias dolog. Indokolni kell, miért épp annyit mondok, amennyit mondok, de az indokok közt nem hangozhat el sértés. Hogy nem ért hozzá, hogy mohó volna, én meg zsugori. Indokolni a lélektan művészete: az a kérdés, hogy az alku során mivel tudom vagy tud elbizonytalanítani, engedékenységre bírni.

Varga Lajos Márton