Évike... Még ma is mindenki így hívja a nagynénémet, amikor tavalyi, gyűjteményes kiállításán kamerák és kollégák előtt életmű díjat vett át a herendi művészpálya elismeréséért. Vagy amikor az Iparművészeti Egyetemtől Arany Díszoklevelet kapott, és amikor művei rendre országos nagydíjakat, külön díjakat, a szakma és a nagyközönség elismerését nyerték el Bécstől Párizsig, Brüsszeltől Koppenhágáig, harmincöt alkotó esztendőn át…

Évike tehát nem változott sokat az utóbbi nyolcvannyolc évben. Ugyanolyan kislányos mosollyal, gyermeki kíváncsisággal és újító szenvedéllyel áll a dolgok előtt, mint akkor, kislányként a székelykeresztúri patak partján, érdekes formájú köveket gyűjtögetve, majd édesapja olajfestékeivel megfestve azokat. Mert a gyerekkor ennyi minden: szép, halformájú kavicsok, falusi templomok orgona zenéje... A polihisztor apa festményei, zeneművei és bogárgyűjteménye, anya versei és gyógyteái, a testvérek zongorajátéka, egy bácsi hangja a recsegő rádióból, az első saját hegedű, melynek tokja olyan jól siklik a havas domboldalon. A gyerekkor egy suhanó, zenélő szánkó…

De a gyerekkor mit sem ért a háborúból, a határvitákból, az oda-vissza menekülésekből, az évtizedes nélkülözésből, az iskolaigazgató-művész apa állástalan éveiből és a kalandfilmekbe illő iskolás évekből.

Mert Évike bontakozó művészetének, szakmai pályafutásának fordulatai mellett elbújhatnak a történelemírók. Hajmeresztő kalandok, pengeél és halálugrás, vak véletlen és isteni szerencse kísérték útját a háború kellős közepén megkezdett iparművészetis tanuló évek alatt. Borsos Miklós tanár úr mentorságán át a bólyi fazekas mestereknél töltött nyarakig, az illegális állatkerti rajzóráktól a fűtőtestre hasalva szárított, egyetlen ruháig.

A lefüggönyözött fekete autóból látott Budapesten át, a keramikusnak tanuló tehetséges jakut nő, Rákosi Mátyásné titkolt barátságáig. Remélem, hogy Évike, mint a korrepetáló osztálytárs megírja egyszer emlékirataiban az akkor csodaszámba illő ajándék cipők, húsos szendvicsek, déli gyümölcsök, titkos áruházi vásárlások, és suttogó beszélgetések életveszélyes kalandjait. Mindketten szinte véletlenül lettek porcelán szakosok és Herend ambiciózus ifjú művészei.

Az alkotó évtizedek meghatározó korszaka és legszebb művei mégis egy másik, örök életre szóló szakmai-emberi kapcsolatból születtek. A hatvanas évek elején Párizsból hazatérő, egykori herendi képzőművész, Brand Ágoston lett a fiatal Évike alkotótársa. Esküvőjüket találkozásuk után majd húsz évvel tartották, innentől fogva már néha tegeződtek.

Formabontó újításaik közül kiemelkedik az enciánkék máz, valamint a gyár felkérésére készített stíl-étkészletek, melyek igen hamar nemzetközi hírűvé váltak. Exkluzív bécsi kiállításukon – mely a 90 éves Stróbl Zsigmond jelenlétében nyílt meg – így lelkendezett a város főpolgármestere: „Herend újat tálalt nekünk!.”

1977-ben a Nagytétényi Kastélymúzeum termeiben – ahol a bútorok kiválasztását, a terítékek elhelyezését is az alkotók végezték – húszezer látogató csodálta meg a reneszánsz, a biedermeier, a rokokó, az empire és a modern stílusú étkészleteket. Az igazgatóság nem emlékezett még egy ennyire sikeres kiállításra.

Ilyen privát történelemkönyvet lapozgatunk Évikével, csöppnyi lakásában, mely akár a herendi „porcenárium” egyedi kiállítótere is lehetne. Festett táblaképek, gyönyörű kerámiák, kísérleti gyártások darabjai és rengeteg könyv, szanaszét. Díjak és plakettek, tálak és szuvenírek, művész kollégák ajándék dísztárgyai – két termékeny életút relikviái. Egy csipet Párizs Ágoston színes akvarelljeiben, cseppnyi Bécs a kávéscsészék aranyozott karimáin, parányi Brüsszel a női szobrok ruhacsipkéin, és az örök Róma a porcelánfeszületek hófehér mázaiban…

Szeretek a konyhában üldögélni, itt minden meglepetés: a kávéscsésze ezerféle, mind más színű és formájú, többféle készletből leszármazva; ki tudja, melyikből kapom ma a reggelit? Nonfiguratív képek, modern porcelánidomok az előszobában, egy térelválasztó díszfal-makett darabjai. Az eredeti a herendi gyár irodacsarnokába készült jó pár évtizede. Kedvencem mégis a fürdőszoba, ahol két zenei géniusszal és egy nyelvújítóval zuhanyozik az ember a falon csüngő porcelántálak között…Fent kukkol mindhárom Ferenc a rácsos szellőző ablakban: Erkel, Liszt és Kazinczy, porcelánból megmintázva.

S köztük, ebben a furcsa, privát múzeumban az én legbecsesebb „Herendim”: az örökké fiatal, briliáns iparművész, a házigazda.

Fotó: Scrit foto; Helyszín: www.herend.hu